Eltűntem. El akartam tűnni, el ebből a világból, a sajátomba, ahol csak én vagyok. S amire nem számítottam, hogy közben eltévedek és magányossá válok. Lélekben.
Eltelt 170 nap és továbbra se tudom, hogy ott vagyok-e ahol lenni akartam, úgy élem-e az életem, ahogy azt elképzeltem. Nagy klisékkel megtudnám fogalmazni mit akarok, csak a módját nem. Tudom mire vágyom, de nem tudom hogyan. Boldogság, szerelem, kiegyensúlyozottság testileg, lelkileg. Mindezek olyan kívánalmak, amikre csak én tudnám az orvosságot. Hiába a szakosodott jó tanácsok, melyek lehetnek irányadóak, de azok nem ismernek engem, nem ismerik a hátteret, az okokat, a lehetőségeket. Csak is én. És ez nekem most hatalmasnak tűnő feladat.
Úgy érzem nincs mibe kapaszkodnom, csak lógok egy derékra kötött zsinóron. Néha fejjel lefelé csak lógatom magam, néha örülten kapálózok, hogy elérjek valamit, vagy csak úgy himbálózok.
Lógok fejjel lefelé. Sírok magamba roskadva, túl sok ez nekem. Sírni könnyebb, megnyugtat, bár csak ideig óráig. Ördögi kör, amiből nem tudok szabadulni. Hiába jön egy problémára megoldás, rögtön ott egy másik. Lelkem és az agyam harcol egymással. Mire az egyik megnyugszik, tuti a másik talál magának valamit. Ha sírok legalább csendben vannak.
Eszeveszett kapálózás. Kapaszkodni azokba az élményekbe amik történtek. Vodice, Róma, Prága, új lakás, jogosítvány, új pozíció, koncertek... Kizökkentettek a komor hétköznapokból, élveztem a pillanatokat, de amint elmúltak, rögtön vissza is estem. Nem tudtam erőt meríteni belőlük. Elengedtem őket, és csak a himbálózás maradt.
Hintázom. Sodródom a hétköznapokkal, ami történik megtörténik, ami nem nem. Próbálok ideillő kifejezést találni, de csak ez kering a fejemben: "Pontleszarom". Nem érdekel mi van körülöttem, csak engem hagyjanak ki mindenből, nem vagyok kíváncsi senkire. Nincs energiám ilyesmire fecsérelni a drága időmet, nem látod milyen elfoglalt vagyok? Épp hintázom!
Mindezek mellett egy dolog maradt csak. A bizalom. Egyszer ennek is vége lesz. Ez tart életben. Le fog kerülni a zsinór. Két lábbal a földön, magabiztosan állok majd. Biztonságosan elérem, megfogom, és magamnál tartom, azokat a dolgokat amik örömet okoznak, amiket és akiket szeretek.
Jó most itt ebben a blogos kis világomban, kicsit mintha hazatértem volna. Nem tudom meddig maradok, és mikor jövök újra, de nem tűnök el 170 napra.....
Eltelt 170 nap és továbbra se tudom, hogy ott vagyok-e ahol lenni akartam, úgy élem-e az életem, ahogy azt elképzeltem. Nagy klisékkel megtudnám fogalmazni mit akarok, csak a módját nem. Tudom mire vágyom, de nem tudom hogyan. Boldogság, szerelem, kiegyensúlyozottság testileg, lelkileg. Mindezek olyan kívánalmak, amikre csak én tudnám az orvosságot. Hiába a szakosodott jó tanácsok, melyek lehetnek irányadóak, de azok nem ismernek engem, nem ismerik a hátteret, az okokat, a lehetőségeket. Csak is én. És ez nekem most hatalmasnak tűnő feladat.
Úgy érzem nincs mibe kapaszkodnom, csak lógok egy derékra kötött zsinóron. Néha fejjel lefelé csak lógatom magam, néha örülten kapálózok, hogy elérjek valamit, vagy csak úgy himbálózok.
Lógok fejjel lefelé. Sírok magamba roskadva, túl sok ez nekem. Sírni könnyebb, megnyugtat, bár csak ideig óráig. Ördögi kör, amiből nem tudok szabadulni. Hiába jön egy problémára megoldás, rögtön ott egy másik. Lelkem és az agyam harcol egymással. Mire az egyik megnyugszik, tuti a másik talál magának valamit. Ha sírok legalább csendben vannak.
Eszeveszett kapálózás. Kapaszkodni azokba az élményekbe amik történtek. Vodice, Róma, Prága, új lakás, jogosítvány, új pozíció, koncertek... Kizökkentettek a komor hétköznapokból, élveztem a pillanatokat, de amint elmúltak, rögtön vissza is estem. Nem tudtam erőt meríteni belőlük. Elengedtem őket, és csak a himbálózás maradt.
Hintázom. Sodródom a hétköznapokkal, ami történik megtörténik, ami nem nem. Próbálok ideillő kifejezést találni, de csak ez kering a fejemben: "Pontleszarom". Nem érdekel mi van körülöttem, csak engem hagyjanak ki mindenből, nem vagyok kíváncsi senkire. Nincs energiám ilyesmire fecsérelni a drága időmet, nem látod milyen elfoglalt vagyok? Épp hintázom!
Mindezek mellett egy dolog maradt csak. A bizalom. Egyszer ennek is vége lesz. Ez tart életben. Le fog kerülni a zsinór. Két lábbal a földön, magabiztosan állok majd. Biztonságosan elérem, megfogom, és magamnál tartom, azokat a dolgokat amik örömet okoznak, amiket és akiket szeretek.
Jó most itt ebben a blogos kis világomban, kicsit mintha hazatértem volna. Nem tudom meddig maradok, és mikor jövök újra, de nem tűnök el 170 napra.....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése